Azt hiszem az lesz a legjobb, ha a legelején kezdem. Jövő hónap negyedikén lesz egy éve, hogy a jelenlegi párommal először találkoztunk nem kevés időhúzás után (a részemről), mivel nem igazán bíztam a netes ismerkedés eredményességével. Ennek ellenére két hétre rá összeköltöztünk. Elsiettük, de nem bántam meg.
Egy hete értem haza a fordított háztűznézőből, ami alatt összevissza pisiltem magam a gyönyörűségtől. Két oka is van! Az egyik a tündéri családja, a másik pedig a táj, amiről, most nem beszélnék, hanem amint ki tudom bányászni a fényképezőmasinériámból az ott készített képeket, rögvest felteszem ide.
Addig érett az elhatározás, hogy kiköltözünk Erdélybe, egészen pontosan a Gyimesekbe, hogy amint hazaértünk, az volt az első dolgunk, hogy azonnal kiköltöztünk az albérletből, ő visszautazott rendbe rakni leendő közös fészkünket. Én maradtam itthon az idegtépő papírmunkát elintézni, és átrágni a magam a szánalmasan zsigerbemászó bürokrácián. Közben nem ártana pár hónapot dolgozni, ugyanis az ország másik feléről költöztem vissza a szüleim nyakára, ami közben elhagytam az összes PC-re csatlakoztatható kütyüm adatkábelét. Erről úgy látom, le kell mondani, bár a remény hal meg utoljára…
3-4 hónap várakozás van betervezve, de ma délután olyan történt velem, ami után legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna, gyalog mentem volna egészen Pestig, ott pedig felültem volna az első buszra, ami Csíkszeredáig meg sem áll!
Egy istenhátamögötti, pletykaéhes faluból származom, ahová nem szívesen térnék vissza, ha nem hiányoznának olyan piszkosul a szüleim. Itt van egy törzshelyem, ahol hétvégenként összeülünk a barátaimmal, és törvénytelen vihogást rendezünk egészen zárásig. Akkor kidobnak minket, és a nagyjából ötszáz méteres utat végigvihogjuk.
Berobogtam azzal a szándékkal, hogy az aznapi nikotinbevitelt biztosítsam magamnak (hétköznapi nyelven bagót venni), erre a pincér srác békavigyorral kérdezi, hogy mikor gratulálhat. Megdöbbenten kérdeztem, hogy na ugyan mihez….
– Hát mikor mész már férjhez? – kérdezte a még mindig letörölhetetlen vigyorral a fején. Gondoltam, hogy az exemre céloz, akivel már egy évezrede felbontottam az eljegyzést.
– Már nem vagyunk együtt. – Na ezzel a mondattal sikerült letörölnöm a fogkrémreklámot a fejéről. – Sőt már nem is itt lakom… vagy egy éve elköltöztem.
– Fura is volt, hogy nem jársz ide. – Nekem meg szimplán az volt fura, hogy ennyire tájékozatlan pont az, akihez a falu nagyja jár tudatmódosulni. Nem hagyott sok időt gondolkozni, olyan gyorsan vallatóra fogott, hogy reflexből válaszoltam neki. – Akkor most hogyhogy itthon vagy? Miért lett vége? Mi történt?
– Elhidegültünk – válaszoltam meglepetten. Kisebb sokkhatás ért a rám zúdított kérdések formájában, és eszembe sem jutott hárítani. – De annyira rég volt, hogy azóta már van más. Nem is leszek itthon sokáig.
– Te is elmész? – kérdezte. – Merre fogsz tekeregni?
– Erdélybe költözök ki a páromhoz.
– Az exről tudsz valamit?
– Nem sokat. Nem váltunk el haraggal, még beszélőviszonyban maradtunk.
– Ja, értem én! Összejártok prütykölni!
Ezen a mondaton úgy felpaprikáztam magam, hogy megfordultam és kiviharzottam a lokálból.
Ezek után hótziher, hogy vissza se nézek, amíg el nem hagyom a magyar határt!
